Válasz: A vágy látszólag elindítja az utat, de ugyanakkor akadállyá is válhat… mert a vágy alapjában véve kettős természetű… kezdetben a vágy a megvilágosodásra, egy belső hívás, az igazság megismerésére, ami azt sugallja: „Több van annál, mint amit most tapasztalok.”… ez a vágy nem akadály, hanem szikra, úgy is mondhatnánk az ébredés (eszmélés, emlékezés) előszobája… később, amikor ez a vágy személyessé válik („Én szeretnék megvilágosodni”), akkor az ego akarja magának… ekkor a vágy tárgyiasul, cél lesz belőle… valami, amit el kell érni… amit, mint én elnyerhetek, birtokolhatok… ezzel a tudat újra visszahúzódik… az elme pedig a megszokott kereső pozícióját tartja fent, az én (mint hamis azonosulás az elmével) számára… mivel az elme mozgása a tudatban zajlik, az elme nem láthatja azt, amiben zajlik… csak is a tudat képes felismerni valós helyzetét… az elme csupán eszköz… vágy pedig egy feltételezés, hogy majd elérem, ez ad célt a kereső pozíciónak… ez a feltételezés, az ami az elmét mozgásban tartja… amíg a vágy tudattalan azt suttogja: „Megvilágosodom, meg fogok világosodni”, addig finoman fenntartja a különállóság, elválasztottság illúzióját, a távolságot én(ego) és Az (tudat) között.

Kérdező: És mi a különbség a vágy és a törekvés között?

Válasz: A vágy mindig hiányból születik… valami, amivel nem rendelkezem, vagy nincs meg és akarom… ez az elme egyik hajtómotorja, amihez elégedetlenség párosul, ami egyfajta elmehajlam, aminek ha nem vagyunk a tudatában újra és újra birtokba vesz… A törekvés is egyfajta elmehajlam, de az olyan, mint amikor a virág csendben a fényfelé fordul, látszólag törekszik, de valójában a természetéből fakad… ezt a fajta törekvést kell felismerni, ami csendes, csupán egyfelé enged fordulni, az pedig az elme mozgása előtt van… így a csendre való törekvés, a jelenlétre való törekvés, amikor az ego már nem a jutalmát keresi, hanem egyszerűen a belső igazságra hangolódik, felismeri, a tudat nincs kívül, nem lehet elérni, csak megmaradni benne… akkor a törekvés nem akadály, hanem a felébredés természetes kifejeződése… a mozdulatlanban való időzés lehetősége, amiben megszülethet a felismerése, annak, aki valójában vagy…

Együtt élsz azzal, aki benned folyamatosan elfoglalja a nappalit…

Azzal, aki minden apróságot személyes támadásnak vesz…

Aki három napig rágódik azon, miért nem köszönt vissza a szomszéd, és aki szerint, mindenki biztosan rólunk gondolkodik…

Jó hír, hogy ez a lakótárs időnként eltűnik…

Néha, tiszta a levegő…

És amikor végre lenne egy nyugodt pillanatod…

Hm hirtelen, ott terem… Mint egy rossz pop-upos reklám:

„Hé!… Na emlékezzünk… Emlékszel arra, amit három éve mondott Józska a munkahelyen? … és jön, „Na, itt az ideje újra átélni!”

Amint ráeszmélsz, és meglátod, mire szeretne rávenni,.. megláthatod, ahogy a figyelmeddel elkalandoztál, már egy történet részese lettél…

Ha tényleg ráeszmélsz, abba marad, hirtelen eltűnik…

Csend lesz… Mint amikor a telefonod végre nem jelez semmit…

Semmi mozgás, tiszta a levegő, minden könnyű…

De aztán ismét felbukkan: „Sziaaa, mi újság, hiányoztam? … Ne aggódj, újra itt vagyok, és hoztam még néhány problémát, hogy ne unatkozzunk… igaz ezekvalószínűleg még nem is léteznek, de legalább van mivel foglalatoskodnunk”

És az albérlő ismét elfoglalta a nappalit…

Mert ő a megszokott társaságod…

Figyeld meg… Lásd, hogy ragaszkodsz hozzá…

Mint a telefonodhoz, ha nem jelez…

Figyeld meg, te várod a jelzést…

Te akarod…

Sőt ha nem jelez semmit, akkor te keresel benne témát…

És máris bejelentkeztél…

Látod?…

Most kezd el ezt a fajta működésed megfigyelni…

Csak állj meg és légy tudatában, de őszintén, mihez is ragaszkodsz valójában…

Kérdező:
Mit adhat egy élő, igaz mester szatszangja, szükséges fizikálisan is találkozni vele?

Válasz:
Egy élő, valóban igaz mester jelenléte (szatszang) teljesen más minőség, nem ugyan az, mint egy tanítás, könyv, technika vagy meditáció. Az információ lehet, hogy ugyan az, de a tudatmező, ami történik, ami a jelenlétében van, alakít át, ami egyfajta tudatállapot (shaktipát nélküli forma). Az élő mesterben maga a tiszta tudat, ami, mint tükör rád is hat. Mint amikor egy hangvilla mellé oda teszel egy másikat, a másik is elkezd vele rezonálni.
A jelenlétében: a személyes én gyengül, a gondolatok elcsendesednek, megjelenik egy mély, szavakon túli felismerés. A mester, ha megszólítod, egy mondattal leállítja az elmét. Nem azért, amit mond, hanem mert a szavak mögött a tiszta tudat van, ami azonnal hat. Egyetlen mondatot képes úgy kimondani, hogy az felismeréssé válik benned.

A vászanák (elmehajlamok, vágyak, stb) láthatóvá válnak, és a bölcs azonnal a látóra világít rá, hogy megtörténhessen a felismerése, annak, hogy ki vagy.

A mester nem felsorolja a hajlamaidat, hanem olyan helyzetbe hoz, (akár kérdéssel, akár egy nézéssel vagy pusztán a jelenlétével) hogy magad hozd felszínre és lásd meg. A jelenlétében: hazugság, önámítás nem tud meg maradni.
A ragaszkodásod a hajlamokhoz, a történeteidhez egyszerűen a jelenlétében szétesnek.

A belső csend mélysége, ha kellően érett és befogadó vagy, átragad. A szatszang (élő mesterrel való találkozás) után olyan érzés, mintha nem tudnád felidézni mi történt, nem nagyon emlékszel semmire, mégis benned minden átitatódig egyfajta örömteli csenddel, a légzés lassabb, a test könnyedebbé válik, és hirtelen nincs igény még „megérteni” sem, azt, hogy mi történik benned. Ezt úgy nevezik, a tudat önmagára eszmélésének a tere.
Ez a tér vagy jelenlét észrevétlen belső átalakulást idéz elő, lehet csak három hónap múlva veszed észre, hogy már nem reagálsz úgy ahogy eddig, egyszer csak azt veszed észre, hogy a félelem gyengült, a reakcióid változtak, vagy spontán csend jelenik meg, egyfajta megérkezettséget tapasztalsz. Ezt nevezik az élő mesterrel való találkozás (igazsággal való találkozás) utóhatásainak.

Mi az, amit csak élő mester tud adni?

Egyetlen dolgot, amit semmi más nem: A közvetlen tapasztalatát annak, hogy „Ki vagy te” valójában, az abszolút igazságot.
Ez olyan, mint amikor a napfény ráesik a jégre: nem kell elmondani a jégnek, hogyan olvadjon, egyszerűen csak megtörténik.